Így ért véget egy európai patrióta álom a „legjobboldalibb” kormányról

Daniel de Liever, a holland Nieuw Rechts online újság szerkesztőjének írása

***

Június 3-án a populista Szabadságpárt (PVV) vezetője, Geert Wilders bejelentette, hogy pártja kilép a holland kormánykoalícióból. Nem sokkal ezután Dick Schoof holland miniszterelnök hivatalosan is közölte, hogy a kabinet feloszlik, és új választásokat írnak ki.

A Hollandia határain kívül élők számára nehéz lehet megérteni, miért döntött Wilders a koalíció elhagyása mellett, hiszen pártja volt a legnagyobb, és a PVV éppen történetének legnagyobb politikai sikerét érte el:

Egy viharos tárgyalássorozat után a volt miniszterelnök, jelenlegi NATO-főtitkár Mark Rutte liberális VVD pártjával, a gazdák érdekeit képviselő Polgári–Paraszti Mozgalommal (BBB), valamint az újonnan alakult Új Társadalmi Szerződés (NSC) párttal, Wilders hogy miniszterelnök lehessen, noha ez a hagyomány szerint a legnagyobb párt vezetőjét illette volna. Emellett több „radikálisabb” elképzelését – például mecsetek bezárását vagy a Korán betiltását  is jegelte. Más szóval: Wilders hajlandó volt a VVD és az NSC játékszabályai szerint játszani – utóbbi párt tulajdonképpen egy új, világi kereszténydemokrata alternatívaként jött létre, miután a hagyományos kereszténydemokraták (CDA) gyakorlatilag összeomlottak a választásokon.

Bár az iszlámmal kapcsolatos radikális bírálatainak nagy része háttérbe szorult, Wilders számára egy dolog továbbra is megkérdőjelezhetetlen maradt: „Nekünk lesz a legszigorúbb bevándorláspolitikánk Hollandia történetében.” Taktiája az volt, hogy a központi minisztériumokat – például a Gazdasági vagy Külügyminisztériumot – átengedi más pártoknak, mint a VVD, és ő maga a Bevándorlási Minisztériumra összpontosít.

A vég kezdete

Wilders kezdettől fogva tudta, hogy a holland centralista hatalmak és intézmények többsége nem akarják megváltoztatni a bevándorlási politikát. A mainstream média, civil szervezetek, a jogrendszer, minisztériumi szakértők és kormányzati tanácsadók az ilyen terveket széles körben „antidemokratikusnak” és „jogellenesnek” nevezték. 

Azonban Hollandia legfőbb tanácsadó testülete, az Államtanács, elutasította ezt a rendkívüli törvényt, arra hivatkozva, hogy a bevándorlási helyzet nem minősül vészhelyzetnek. Ezzel a PVV üres kézzel maradt, és kénytelen volt elfogadni a hagyományos, de gyorsított jogalkotási eljárásokat.

Bár néhány intézkedést elfogadtak – például a határozatlan idejű menekültstátusz megszüntetését –, ezek nem hozták meg a PVV által remélt hatást.

Az ország termékenységi rátája 1,62 gyermek/nő, ami jóval a népesség fenntartásához szükséges 2,1-es arány alatt van.

Amikor Wilders felismerte, hogy a PVV iránti bizalom csökken, és hogy a párt legfőbb célja, a bevándorlás jelentős reformja kudarcot vall, ultimátumot adott a bevándorlási törvény radikális megváltoztatására. Mivel ezeket a követeléseket nem teljesítették, a PVV úgy döntött, kilép az első valódi koalíciós kormányából (leszámítva a korábbi kisebbségi koalíciót, amelyet a PVV külső támogatással segített, de hivatalosan nem volt része).

A kudarc ígérete

Utólag könnyű kijelenteni, hogy ez a koalíció eleve kudarcra volt ítélve. Ám ha a holland konzervatív vagy jobboldali mozgalom produktív jövőjét akarjuk építeni, muszáj mélyebbre ásni végezni.

Kezdjük a nyilvánvalóval: a koalíció – különösen a PVV – példátlan ellenállással szembesült. Az állami tisztviselők nyíltan és burkoltan is ellenezték a kormány politikáját.

és nem volt támogató értelmezés sem a mainstream civil szervezetektől, sem tanácsadó testületektől, sem jogi intézményektől.

De a PVV-nek is komoly felelőssége van a kialakult helyzetért. Alapítása óta a párt Geert Wilders köré épült, és ez nem véletlen: a PVV-nek hivatalosan csak egy tagja van – maga Wilders. Amióta 2005-ben megalapította a pártot, politikai ügyességének köszönhetően vezető jobboldali ellenzéki szereplő lett Hollandiában. Ám nem sikerült támogató struktúrákat – például agytrösztöket, kutatóintézeteket – kialakítania, sem fiatal tehetségeket nevelnie. Ennek eredményeként a PVV ma is gyakorlatilag ugyanaz, mint húsz éve: Geert Wilders és néhány közeli embere.

Ez rendkívül könnyűvé tette az intézményesült progresszív erők számára a PVV aláásását. Az áldozatszerep – bár valódi az ellenállás a progresszív elit részéről – önmagában nem elégséges.
Konzervatívként őszintén kell tükörbe néznünk. A holland jobboldal évekig hagyta, hogy a progresszívek átvegyék az intézmények feletti irányítást. Panaszkodott ugyan, de nem épített saját intézményeket, és nem próbálta visszaszerezni a kulcsterületeket, például a jogi vagy oktatási rendszert.

Mi következik ezután?

Mivel valószínűleg még az idén új választásokat tartanak, ördögi dilemmával állunk szemben. Egyrészt a radikális klíma- és energiapolitikák, a kontrollálatlan bevándorlás és iszlamizáció, valamint a nemzeti szuverenitás EU-nak való átadása miatt Hollandiának sürgősen változnia kell.

Másrészt a keserű igazság az, hogy a jobboldalnak fel kell ébrednie, és el kell kezdenie tehetséget nevelni, intézményeket építeni, és ahol lehet, visszaszerezni a mainstream  platformokat. Ez az utóbbi rész alapvető bármiféle hosszú távú sikerhez – de idő kell hozzá, amelyből talán nincs is elég.

ha rövid távon politikai sikert akarnak elérni. Az a remény, hogy új mozgalom emelkedik fel gyorsan – ahogy korábban a FVD vagy a BBB –, jelenleg irreálisnak tűnik. Soha ne mondjuk, hogy soha – a politika tele van meglepetésekkel –, de a közelgő választások miatt egy ilyen mozgalomnak nagyon gyorsan kellene felépülnie.

Egyúttal csodáért is kell imádkoznunk, hogy a holland emberek, akik egyre jobban belefáradtak a végeláthatatlan progresszív politikákba, amelyek tönkretették az országot, ne térjenek vissza azokhoz a mainstream pártokhoz, amelyek ezt az állapotot létrehozták. A jelenlegi közvélemény-kutatások kevés okot adnak az optimizmusra. De kötelességünk reménykedni és keményen dolgozni a változásért – nem álmodozással, hanem valódi, komoly erőfeszítéssel.

Nyitóképen: Geert Wilders. Forrás: AFP / Miguel Medina